Verseny

Egyik kedves ismerősöm benevezett egy versenyre a blogjával (ami igazán nagyon jó) és jól jönne neki néhány szavazat. Ha van egy kis időtök, segítsetek neki.

Hogy szavazz?

1. Jelentkezz be erre az oldalra facebookkal: http://goldenblog.hu/szavazas.​aspx?bId=2580 (Engedélyezned kell egy alkalmazást!)

2. Görgess le ezen az oldalon az “Egyéb blogok” szavazáshoz, és ott a listán keresd meg az “Apró kis semmiségek” nevű blogot, és SZAVAZZ RÁ!

Ennyi az egész!

III. Fejezet

Kedves olvasók! Itt van, meghoztam a harmadik fejezetet is. Az előbbihez nem túl sok véleményt kaptam, ezt abban a reményben teszem közzé, hogy kapok pár sort alatta. Amennyiben nem, a következő csak hetek múlva érkezik. Jó olvasást kívánok mindenkinek!!!



                                                            Balesetek sorozata


Azzal kezdődött, hogy a lépcsőn lefele menet a lábam beleakadt Jesline ruhájának szegélyébe és majdnem mindketten  leestünk. Szerencsére az én drága, józan szobatársam, Leila mindkettőnket elkapott.
 A bálterembe érve a szavam is elakadt a csodálkozástól. A tanáraink tényleg kitettek magukért. A mennyezetről lelógó kristálycsillárok sosem látszottak ilyen gyönyörűnek. A régi, földig érő, dohos szagot árasztó függönyök helyét most apró, gyönyörű kézmunkával kidolgozott kékes árnyalatú selymek vették át. A falak melletti öreg páncélokat kifényezték, az iskola címere, a szabadon szárnyaló sólyommal és az alatta levő oroszlánnal kellemes hangulatot adott, mintha egy valódi középkori vacsorán lennénk. A szemben levő falon a híres fiúiskola címere díszelgett: két kard egymásnak feszülve és egy korona. Felfele nézve láthattam, amint a szintén kékes árnyalatú szatén díszletek csodás piruettet járnak ahogyan a légmozgás hajtja őket.Mert hiszen légmozgás, az volt. Az ajtón fiúk és lányok jártak ki és be karon fogva, mint régi jó ismerősök, ami elgondolkodtató megfigyelve azt az aprócska, de lényeges dolgot, hogy egyik iskola diákjai sem létesíthetnek kapcsolatot a másik nemmel.
  -Hűűű lányok-mondtam körbenézve- ez lélegzetelállító.
  -Még soha nem volt ilyen szép-ámuldozott Beth. Nem kerülhettem önkívületi állapotba a gyönyörtől, hiszen létezik egy élőlény a Földön, aki bármilyen gyönyörből egyhamar kirángat.
  -Milyen csodálatosan nézel ki ma este.-rikácsolta Henriett jó hangosan, hogy a közelben álló igazgatónő is meghallhassa, hogy ő aztán tényleg mindent megtesz a barátkozás érdekében. Aztán halkabbra vette és így folytatta- Csak nem egy fiút akarsz meghódítani?
  - Nem is tudom....talán. Majd meglátjuk. De az aaa..... az a gyerek ott nagyon tetszik nekem. Szemrevaló-mondtam kis gúnnyal a hangomban az éppen belépő Freddie-re mutatva.
  - Nagyon vicces! Ne tégy úgy, mintha nem ismernéd iskolánk nagyra becsült igazgatónőjének a fiát!
  -Óóóó. Ezek szerint ő már foglalt, hiszen születésed napján neki ígérték a kezedet. Miért nem szóltál rám előbb, hogy még gondolatban se véthessek az etikett ellen?- válaszoltam tettetett megbánással, majd a lányokkal együtt faképnél hagytuk Henriettet a bosszúságával.
  - Jó voltál-dicsértek meg a lányok.
Henriett, úgy tűnt, nem tartotta ennyire dicséretreméltónak a feleletemet és úgy tűnt komolynak gondolta, amit mondtam, mert amint elszakadtunk egymástól azonnal Freddie körül kezdett legyeskedni, nehogy lecsaphassak rá.
 

 A késő esti csípős levegőn sétálva azon gondolkodtam,hogyan is alakulhatott valami ilyen rosszul, ami ilyen jól kezdődött. A Henriettel való szóváltás után nem sokkal az igazgatók megnyitották a bált és kezdődhetett a tánc. Mi négyen, a lányokkal úgy véltük az elején jobb félrehúzódni, hogy megfigyelhessük a talpnyalókat. Az első táncokat ugyanis csak a tanárok és a kis talpnyalóik járják. Az igazgatónő feltűnő jelét adta a fiának, hogy vele akar táncolni, de Freddie egyértelműen kimutatta, hogy neki ehhez nem fűlik a foga és anyja feléje nyújtott kezét a fiúiskola Mr. Darcy-jának vaskos kezébe tette,majd kioldalgott a teremből. Konokné asszonyság felénk közeledett és táncolásra akart késztetni. Úgy gondoltam, egy kis bókolással le tudnám rázni, de, mint kiderült, a ruhája nem azért volt rövid, mert „megpróbálta követni a divatot és nem akart beporosodni”, ahogy én megjegyeztem, hanem , mert még elég régen egy szabó jól elrontotta és azóta sem javíttatta ki. A lányok szerint minden rendezvényen ezt hordja. Felháborodottsága jeléül megragadta a karomat és egy nem túl erős, de annál határozottabb mozdulattal, maga felé rántott és a fogai között sziszegte rám, hogy utálja, ha csúfot űznek belőle. És ezt mindenki szeme láttára. Büszkeségem megsértése égett. De nem a karomon, hanem a szívemben. És pontosan ekkor szólalt meg az az átkozott trombita, ami azt jelezte, hogy most az iskola diákjai mutatják be a betanult produkciókat. Soha nem tévesztettem még ennyi akkordot gitáron. Az első számot újabb tánc követte, ami a tanárok zenejátékát jelentette és azután következett volna a második, amin, egy szőnyegnek köszönhetően már nem bírtam ott maradni.Lábam beleakadt egy rojtba és elestem. Bethnek ugyan sikerült megmentenie féltett gitáromat, de még annál is jobban féltett önérzetem velem együtt a porba hullt. Nem mindenki látta, bár volt néhány pár, aki abbahagyta a táncot és felém nézett. Henriett önelégült vigyorát megpillantva betelt a pohár. Zokogva rohantam ki a teremből odasúgva Bethnek, hogy senki ne jöjjön utánam. Kifele rohanva éreztem, hogy a cipőm pántja a lábamat verdesi, ami egyértelmű jel volt arra, hogy jobbik esetben kicsatolódott, rosszabbik esetben még az is elszakadt. Megfordult a fejemben, hogy a laza cipő újabb esést eredményezhet, de a megállásra még csak gondolni sem akartam. Rohantam, aztán leültem egy padra és a csillagokat nézve azon gondolkodtam, hogy a sors milyen kiszámíthatatlan.
  Aztán körbenéztem a kerten. A gyönyörű virágok nélkül elvesztette minden varázsát.A fák hullatni kezdék a lombjaikat, így az avar suhogott a lábam alatt. Arra sétáltam, amerre nem sejtettem embereket. A lányok erre is megtanítottak. Bálok idején az enyelgő párocskák a kert nyugati felében őgyelegnek. A megcsalt, szomorú lányok a keleti részen itatják az egereket, avagy a pincelejáratnál isszák le magukat. A déli rész, ami a sulihoz legközelebb esik, levegőzőhelyként szolgál. Az északi rész, ami az iskolához tartozó terület legtávolabbi pontja ilyenkor nyugis. Elgyalogoltam egészen a vastag kőkerítés közelében levő pavilonig anélkül, hogy bárkivel is találkoztam volna. Leroskadtam. Sírni akartam, de nem ment. Amint a fejem kicsit tisztulni kezdett eszembe jutott a cipőm pántja, ami szerencsére csak kicsatolódott. Ahogy a száguldozó gondolataim csillapodni kezdtek észrevettem az őszi hideget. Nappal valóban kellemes még az idő, de ezen a tájékon még a nyári éjszakák sem mondhatóak mindig melegnek. Már-már úgy döntöttem, hogy visszaindulok amikor az avar halk zörgését hallottam meg. A szememet hunyorgatva- különös, hogy eddig nem zavart a sötétség- megpillantottam egy emberi alakot. Először azt hittem, hogy ő is egy szomorú lélek,aki olyannyira bánatos, hogy észre sem vesz. De nem így történt.
  -Nincs egy kicsit hideg a késő esti sétához?-hallottam meg egy meleg, gyöngéd hangot, ami simogatta a fülemet
  -Nem igazán jókedvemből sétálgatok-válaszoltam a rejtélyes idegennek, akit nem láthattam, bár a Hold előbújt már a felhők közül, mivel a sziklafal árnyékot vetett az arcára.
  -Akárhogyan is, így nagyon csúnyán meg fogsz ám fázni.-mondta újra azon a simogató hangon és felém nyújtott valamit. A felöltője volt az. Először vonakodtam elfogadni. Egy idegen hapsi felöltője, aki nem akarja megmutatni az arcát.De aztán újra megszólalt-Gyerünk már! Ne hozz rossz hírnevet az anyámra azzal, hogy az iskolájában a diákok csak a náthát veszik magukhoz.-és mialatt ezeket a szavakat modta kilépett az árnyékból és én azonnal felismertem Freddiet. A jóképű angol keze még mindig ki volt nyújtva, benne a felajánlott felöltővel, amit immár, mivel én sem tiltakoztam, a vállamra terített.
 -Nem jobb így?
 -Talán nem fagyok meg-válaszoltam mosolyogva.
 -És, ha nem jó-szántadból jársz erre, akkor mégis miért? Várj! Had találgassak! Elfelejtett találka egy fiú részéről? Vagy talán azért itattad az egereket, mert folt esett a vadonatúj ruhádon?
 -Nem és nem. Azt ajánlom, a közeljövőben ne vegyél lottószelvényt. Nem igen tudsz találgatni.
 -De akkor mégis mit keresel ezen az eldugott részen?
 -Ha ennyire érdekel, beavatlak. Úgy kezdődik az estéd, hogy majdnem lelököd a barátnődet egy lépcső tetejéről, aztán egy öntelt liba nem hagyja, hogy kedvedre csodálhasd a díszletet, majd a morcos „alvásfelügyelőnő” arra kényszerít, hogy táncolj, amit egy rosszul irányzott bóknak szánt szólással elhárítasz, de cserébe kapsz egy „szívélyes kézszorítást” egy sereg ember előtt, a zenekar előadásán két akkordból hármat rosszul fogsz le és egy ócska szőnyegben fennakadva leesel. Gondolom, te a helyzetemben ott maradsz és vigadsz tovább!
 -Nem. Azt hiszem én is menekülőre fogtam volna.
 -Én nem menekültem!
 -Pedig nekem nagyon úgy tűnt..
- Én soha nem szoktam menekülni....csak....
 -Nyugi. Én megértelek. A kivörösödött szemek pedig tényleg nem arra utalnak, hogy sírtál volna Kimondottan jól állnak neked.
 -Fejezd be a szemtelenkedést!- mondtam és vissza akartam adni a felöltőt, de nem engedte. Amíg nem említette a vörös szemeimet, észre sem vettem az arcom nedvességét
 -Kérlek ne haragudj-mondta és őszintének tűnt-és ezt pedig hagyd magadnál-folytatta, visszatéve felöltőjét a vállamra.
 -Igaz is! Még be sem mutatkoztam. Samantha Jetson.
 -Örvendek. Freddie...bár, gondolom ezt már tudod.
 -Van egy kis hírneved a lányok körében.
 -De te remélem nem hiszel el minden butaságot, amit mondanak. Azok a lányok sok mindent fecsegnek
 -Igen. Valójában az égig magasztalnak, de én egy percre sem hittem nekik. Örülök, hogy most te is megerősítesz abban, amit eddig hittem, hogy nem is vagy te egy életre kelt Dávid-szobor.

II. Fejezet

                                                    
Helló mindenki! Meghoztam a második fejezetet; ezúttal gyorsan, de nem ígérhetem, hogy mindig ilyen időközönként lesz friss. Ebben a fejezetben követhetjük, ahogyan Samantha még közelebb kerül a szobatársaihoz, de erről kicsivel később.
  Bizonyos fejezetekhez, mint ahogy ehhez is, képeket fogok hozzáadni. Ezek a képek nem arra szolgálnak, hogy mindenki így képzelje el a dolgokat, csak körvonalazni szeretném azt, amit én látok magam előtt, amikor ezekről a személyekről ,vagy éppen tárgyakról leírást készítek.
 Szívesen olvasnék véleményeket, tehát megkérek minden kedves olvasót, hogy "hagyjon nyomot" a megjegyzéseknél, ha tetszett, vagy ha nem.




                                                       Erősödik a kapocs


 Ígéretemhez hű maradtam.Nehezemre esett nem odamondogatni Henriettnek és elviselni, ahogy az igazgatónő helyeslő mosolygás kíséretében ilyeneket mond, hogy „látja Mrs. Jetson, maga is tud jó lenni” és, hogy „Még a végén maga lesz az iskolánk mintadiákja”.De nem hagyhattam cserben a lányokat. Nagyon várták már ezt a szombatot és én többszörös jósági fogadalmat tettem.
  Végül is, megérte. Kiderült, hogy az igazgatónő kisegítődiákjai ezen a hétvégén nem mehetnek ki a városba, mert valamilyen tervezésekben kell segíteniük. Az igazgatónő, a múlt heti „jóságrohamomat” a megjavulás kezdetének vette és nyugodt szívvel engedett el, az ő angyalkái kíséretében.
   A város kicsi volt. Az utcák szűkek és elég piszkosak, de Henriett mentesek.
-Hová megyünk először?
-Én úgy gondoltam, hogy benézhetnénk Bobby rongyászába, tavaly is ott találtam egy pár csodaszép kesztyűt!- Javasolta Leila
-Rendben, de azután muszáj elmennünk Joehoz is!-kapcsolódott be Jesline
-Lányok.....én oda megyek, ahova ti szeretnétek ,de előbb áruljátok már el, hogy ezek milyen ruhaüzletek? Vannak itt egyedi tervezések?
-Nyugi Sam, ha akarsz sem találsz még egy olyant, erről biztosítalak!-nyugtatott Beth
-Tudod, ez a turkálók előnye-vetette oda Jesline
-Turkáló?
-Igen. Tudod, ahova az emberek a megunt cuccaikat viszik...
-Ne nézz hülyének, Jesline! Tudom, hogy mi az a turkáló. De mégis, hogyan akartok ti turkálóban estélyit találni?
-Tudod, nem mindenki apucija és anyucija olyan gazdag hogy minden szombat estére új ruhát vehessen. Ezért a többség hamar eltanulta, hogyan kell jól turkálni
-Vagy úgy.....akkor...menjünk...De, csak hogy tisztázzuk. Nem kapok minden szombat estére új ruhát.
-Rendben, tudom.Bocs-Mondta Jesline és úgy tűnt, tényleg sajnálja
  A turkálók nem kínáltak túl sok lehetőséggel, de legalább így felvillanthattam a lányok előtt varrónői tehetségem.Bethel megvetettem egy halványkék pánt nélküli toppot, ami lötyögött rajta, de megígértem, hogy méretre igazítom. Leila tanácsomra egy narancssárga tüllszoknyát vett és egy gyönyörű sálat.Jesline pedig egy fekete ruhát választott és még egy pár cipőt is talált hozzá. Aztán, amikor már indulni készültünk, megpillantottuk az üzlet és minden bizonnyal az eladó büszkeségét: egy gyönyörű vörös kisestélyit, ejtett vállakkal, finom gyöngyhímzéssel, mellette egy pár kesztyű.
-Oáááuu.-szólaltunk meg egyszerre, mintha csak varázsütésre nyílt volna a szánk.
-Próbáld fel, Samantha-Mondta Jesline. Ő tudott leghamarabb felocsúdni.
-Igen! Mind a hármunknak segítettél ruhát választani és magadra nem is gondoltál.-mondta Beth
-Megérdemled, hogy a tied legyen-mondta Leila is magához térve a kábulatból
 Az öltözőfülkéhez rohantunk a ruhával.A cipzár gond nélkül csúszott fel és a vörös szatén anyag úgy simult a testemre, mintha oda lett volna tervezve.A lányok szeme elkerekedett. Az  ámulattól nem tudtak megszólalni.
-Csodásan festesz!-Mondta Beth.Megvettük a ruhát és mentünk.Hálás voltam a lányoknak, hogy szívesen átengedték nekem a ruhát.Nem feleltek a kérdésre, hogy mégis hová megyünk? Pár saroknyi gyalogolás után egy fodrászszalon előtt kötöttünk ki. Addig nem is figyeltem fel rá, hogy két barátnőm is frufrut visel (bár Jesline általában kicsatolta) míg Leila be nem ült a fodrász székébe és nem kért egy kis igazítást.Amerikában ekkor a csupasz homlok hódított és nem is gondoltam frufruvágásra, amíg a lányok nem kezdtek el rábeszélni.
-Na, gyere már, jól fog állni- biztatott Jesline   
-Őrült jól fogsz kinézni!-mondta Beth
-Nem is tudom...-szerettem a hajamat. A hátam közepéig ért, sötétbarna volt, ami jól láttatta koromfekete szemeimet.-Leila, neked mi a véleményed?
-Vágasd le!-felelt egyszerűen és tárgyilagosan az a valaki, akinek épp a leghosszabb haja volt közülünk.Leila haja egészen a derekáig ért.Beth sem panaszkodhatott, fürtös göndör haja (amit gyakran hordott kivasalva) a válláig ért. Egyedül Jesline volt rövidebb hajú közülünk, az övé alig érte el a nyaka alját.Gondolkodóba estem. Végül is, mit veszíthetek?!
-Rendben van!-fél órai ollócsattogtatás után a fodrász végre azt mondta, hogy elkészült az  „új kisasszony”. Valóban új volt. És szokatlan. A hajam most kb. tíz centivel ért a kulcscsontom alá és frufrum volt.Frufrum! Nekem! A lányok csak azt bizonygatták ,hogy egyszerűen remek.
  A busz indulásáig volt még egy óránk, így beültünk a közeli pizzázóba és rengeteget nevettünk. Nem is lennék Samantha, ha nem kellett volna felugrálnunk a mozgó buszra, ami nem várhat ránk az örökkévalóságig. De szerencsére elértük. Lett is volna csetepaté Mrs Betahny irodájában.

így képzelem Samantha estélyi ruháját

  A következő két hét valóban kemény gyakorlással telt, még Henriettnek sem volt ideje arra, hogy az én idegeimre menjen.Esténként, sőt néha éjszakába nyúlóan a lányok ruháit igazítottam, de a nagy napra azok is elkészültek.Amikor mindegyikünk ki volt sminkelve, fel volt öltözve és már csak Leila haján igazítottunk párat, arra gondoltam, hogy ez az este tökéletes lesz. De úgy tűnik, én vonzom a bajt.

I. Fejezet

                                                                     
                                                                  Beilleszkedés.Vagy nem?



-Ez őrültség!- szajkózta Beth már nem is tudom hányadszor- Nem veszed észre, hogy csak az a céljuk, hogy már megint az igazgatónő elé kerülj?
-Dehogyis nem! De nyugi.
-Kirúgatod magad és én nyugodjak meg?!
-Beeeth. Előnyt élvezünk Henriettel szemben.
-Vagyis?
-Mi tisztában vagyunk az ő tervével. Ő viszont nincs tisztában a miénkel.




A nevem Samantha. Amint az előző párbeszédből is kiderült szeretem a kihívásokat. De hogyan is kerültem ebbe a helyzetbe? Ez igen egyszerű.
  Imádom a zenét és Amerikában, az otthonomban nem találtam kedvemre való iskolát.Ezt elviseltem 16 éves koromig, aztán meguntam és több ezer kilómétert utazva kikötöttem itt. Hogy hol is? Anglia egy eldugott kis részén ami, szokás szerint, jobban mutat a fényképeken, mint amilyen igazából. Az iskola olyan volt, mint egy középkori kastély. Falai borostyánnal befuttatva, tágas termekkel, szép kristályablakokkal. Gyönyörű kertje volt, tele virágokkal, amik számomra ismeretlenek. És, ami úgy látszik, mindenki számára egyértelmű: messze a város.Mérlegelve az előnyöket és a hátrányokat úgy döntöttem, hogy beköltözöm. Elvégre, mi baj lehet? Egy egyszerű lányiskola, ahol végre a zenével foglalkozhatok. A bentlakásra úgy gondoltam, mint egy nagy kalandra.....Ekkor nem ismertem még Henriettet. Utálatos egy lány, aki bármit megtesz, hogy az igazgatónő, és főleg a fia, Freddie, kedvében járjon. Két talpnyalója van, de azok felérnek tizenkettővel is. Főleg ha arról van szó, hogy megkeserítsék az én életemet. De engem nem abból a fából faragtak, aki csak úgy hagyja magát.
Beköltözésem napján megkaptam a szobámat. Három lánnyal osztozom rajta.Az egyik Beth, aki a legközelebb áll a szívemhez a beköltözésem óta. Ő fogadta el leghamarabb az „új jövevényt”, aki történetesen én voltam. A másik Leila és a harmadik Jesline. Igen hamar és tárgyilagosan beavattak az iskola rendszabájzatába: A telefont és minden más elektronikus dolgot le kell adni, majd félév végén visszakapjuk őket. Az egyenruhát az ünnepnapokon kötelező viselni, a nyakkendőt mindig és tilos bármit is átszabni. Este kilenc után tilos a kijárás, fiúkkal kommunikálni bármilyen módon egyszerűen felségsértés és tisztelni kell a feletteseket. Beszéltek nekem arról a nőről is, akit maguk között csak Konokné asszonyságnak hívnak. Hamar megtanultam: alacsony írországi besavanyodott nőcske. Utálja az amerikaiakat, a hangos zenét, a bálokat és ha a diákok nem fogadnak szót neki. A feladata csupán annyi lenne, hogy félév elején összeszedi az elektromos dolgokat és félév végén visszaadja azokat, valamint ő vigyázott a raktárra.De ő túlszárnyalta feladatkörét és esténkét a folyosókat járta, lámpaoltásra paracsolva mindenkit......Ekkor már éreztem, hogy ez egy kicsit keményebb lesz, mint a gimi odahaza..De nem borultam ki....MÉG. Viszont amint az első napon, ami ugye ünnepnap és amikor egyenruhában kell lenni, megjelentem a kb. két ujjal rövidebb vörös egyenszoknyában, a V kivágású, méretre igazított ingben és mellényben és a kedvenc fekete magassarkúmban Henriett állt elém öntelt arcal:
-Te mégis, hogy képzeled, hogy így nézel ki a megnyitón?!- Förmedt rám
-És te mégis, hogy képzeled, hogy kérdőre vonsz?!
-Nem olvastad még a rendszabályt? Mert akkor nyomtathatok egyet csak neked!
-Köszönöm figyelmességedet, de nincs rá szükségem. Nagyon is jól ismerem már a rendszabályt és nem láttam benne arra vonatkozó pontot, hogy egy diáklány beleütheti az orrát egy másik diáklány dolgába!
-Viszont, ha olvastad, azt gondolom láttad, hogy engedelmeskedned kell a feljebbvalóknak.
-Igen láttam.De elárulod, hogy mégis mivel vagy te feljebbvaló, mint én?-ekkor a lányok már a torkuat köszörülték mögöttem. A szemem sarkából úgy láttam, hogy Leila a szájához kap a kezével. Mégis mit mondhattam?De nem volt időm ezen gondolkodni, mert Henriett megadta a választ
-Hogy mivel vagyok én feljebbvaló nálad?! Bizony csak annyival, hogy pelenkás korom óta ismerem az iskolát és 14 éves korom óta igazgatónőnk, Mrs. Bethany  kisegítője vagyok.
-Akkor kérlek segítsd ki az igazgatónőt azzal, hogy nem loholsz többet a fia után; engem pedig azzal segíts ki, hogy félreállsz és utamra engedsz-Henriett feje ekkor már inkább hasonlított főtt rákra, mint eredeti formájára, ami, meg kell vallani, amúgy sem volt hétszépség. A lányok említették, hogy Freddie kényes téma Henriett előtt és jobb, ha nem emlegetem, de vissza kellet vágnom valamivel. Sikerült. Túl jól sikerült. Elevenbe találtam. Henriett félreállt és elrohant. Ekkor még nem tudtam, hogy egyenesen az igazgatónőhöz.
  A megnyitón Freddie is ott volt, de Henriett egyszer sem merte ráemelni a tekintetét.Az első nap csak ennyiről szól az Avalom gimiben. A diákok szépen, csedben meghallgatják az igazgatónő beszédét, aztán az órarendek kiosztása után mehetnek, hogy kipihenjék magukat másnapra. A csajokkal már éppen indultunk vola, amikor az igazgatónő ünnepélyesen megkért, hogy fárdjak az irodájába, mert van egy kis megbeszélnivalónk. És mindezt a mikrofonba, az egész suli füle hallatára. Na Samantha, te is szépen be fogsz illeszkedni, gondoltam. Amikor odementem a pódium mellé ott várt rám a z igazgatónő és mellete volt a fia, Freddie. Valóban jóképű angol fiú, de nem az a valaki akiért úgy megtudnék őrülni, mint ahogy Henriett. Amikor elhaladtam előtte széles mosolyt villantott rám. Mintha csak azt akarta volna mondani: „Bármit is tettél, szép volt, borítsd csak ki az anyámat.”
 Az igazgatónő szerencsére nem fújta fel úgy a dolgot, mint Henriette és csak annyit mondott, hogy az elkövetkezőkben vigyázzak, hogy ne bőszítsem fel a feljebbvalóimat. A Freddievel kapcsolatos vádamról bezzeg úgy látszik nem szólt a kis kígyó. Persze ezt csak magamban gondoltam és örültem, hogy megszabadutam.
 Viszont az első héten már törzsvendég lettem Mrs. Bethany irodájában. Emlékszünk még a rendszabájra?
Kissé átértelmeztem. Leadtam minden elektromos dolgomat, csak a telefonomat hagytam magamnál és áldottam anyámékat, hogy olyan okos telefont vettek nekem, hogy nem kellet külön sem zenelejátszó, sem fényképezőgép, sem semmi ilyesmi.A nyakkendő? Előszeretettel felejtettem el viselni.Fél tízkor még a csillagokat bámultam a kertből és minden este írtam egy e-mailt a gyerekkori barátomnak. Henriett bosszantása már csak hab volt a tortán. A lányokkal nagyon jól összebarátkoztunk, az igazgatónő egyre jobban kiborult tőlem
-Kisasszony! Ezzel betelt a pohár-hallottam már ki tudja hányadszor azon a héten. Most éppen az volt a gond, hogy fagyit akartam enni és mivel nem adtak, bementem a konyhára és egy kis figyelemelterelő hadművelettel elcsentem négy fagyit.-Eddig még csak hagyján, hiszen a csínjeit egyedül követte el! De most ezeket az áldott jó lányokat is belerángatja, akikkel soha semmi gond nem volt- Azok az „áldott jó lányok” voltak a szobatársaim, akik csupán a konyhásnéni figyelmét terelték el. Pedig ha tudta volna az igazgatónő, hogy azok az angyalok, akiket ő az égig magasztal, minden hétvégén, amikor kimenő van bizony nem kevés alkoholt fogyasztanak, amit irigylésre méltóan bírnak
-Na de Mrs Bethany...
-Ne keressen kibúvót! Megvonom maguktól ezt a hétvégét!
-Na de...
-És ha még egy szót meghallok, akkor a következőt is! Elmehetnek...-iszkoltunk is, de nem voltunk elég gyorsak- Kisasszony!- Szólt utánam az igazgatónő- Remélem az magától érthetődik, hogy az ön előbbi büntetései ezzel nem törlődnek el! Még négy estén keresztül padlót pucol a folyosólyukon és szemetet szed az udvarról. Ha épp nem talál, akkor virágot gondoz. Ugye ezekre fölösleges is emlékeztetnem?
-Igenis, hölgyem-válaszoltam fásultan és a lányok után rohamtam. Nagyon kedvesek voltak. Azt mondták, a bocsánatkérésem fölösleges, hiszen ők voltak a bénák, ők nem tudták elterelni a konyhásnéni figyelmét. Megígérték, hogy segítenek a büntetésem letöltésében és nyomatékosan megkértek, hogy szüneteltessem a bennem lakozó kisördög működését, hogy a következő hétvégén kimehessünk a városba ruhákat venni.
-Ruhákat? Mégis minek, amikor ebben a suliban minden másadik nap ünnepnap és szinte mindig egyenruhában kell lenni?
-Na azért ne túlozz. Eddig összesen kétszer kellet felvenned. És nem is olyan rossz az! Amúgy is, a városban valamilyen kisestélyit kell találnunk.
-És azt minek?
-Ne mondd már, hogy nem tudod, hogy a két zenesuli, a fiúké meg a lányoké többek közt arról híres, hogy minden október első szombatján megrendezik a Hangszerek estélyét?
-Hogy micsodát?
-Hangszerek estélyét, amikor a tanárok zenélnek élőben a diákoknak!- Lelkesedett Leila
-Bizony. És ilyenkor együtt bulizunk a fiúkkal a másik zenegimiből-csatlakozott Beth
-Ejha! És ilyenkor a diáknak semmi dolga?-kérdeztem már-már lelkesedve
-De igen, van...- Válaszolta Beth.
-Gondolhattam volna-mondtam és sóhajtottam-Azt hiszem, ebben az iskolában semmi sem tökéletes. És, mit kell tennünk nekünk, diákoknak?
-Csakis azt, amihez a legjobban értünk
-Amm.Kiborítani az igazgatónőt?
-Nem igazán. Zenélni fogunk.Éppen ezért, csak a jövő héten van esélyünk a városba menni, mert az elkövetkező hetek gyakorlásból állnak.
-De ha zenélünk, akkor hogy fogunk bulizni?
-Jaj! Ne akadékoskodj már Sam!! Kér számot zenélünk és utána miénk a táncparkett.-magyarázta Beth
-De ezt a két számot is rengeteget gyakoroljuk, tehát csak a jövő hétvége szabad.-mondta Leila és megpróbált türelmet erőltetni magára
-Tehát nyomatékosan megkérünk arra, hogy legyél veszteg a jövő héten-szólt bele Jesline is, aki eddig a szoba sarkában pakolászott. Jobbnak láttam hallgatni és helyeslően bólintottam.